"Bizony, bizony, mondom néktek: ha a búzaszem nem esik a földbe, és nem hal meg, egymaga marad; de ha meghal, sokszoros termést hoz." (Jn 12, 24)

Ahogyan az utóbbi hetekben sokan, mi is kovászos kenyeret sütünk. Kényszer szülte megoldás volt a kovász azokban a napokban, amikor ritka kincsnek számított az élesztő. Azóta látva az üzletek hűtőpultjaiban sorakozó sárga kis kockákat, úgy tűnik már csak nosztalgiával gondolunk vissza erre az ínséges időszakra. A kovász viszont ott van a hűtőben, szorgalmasan etetem, cserébe mozog, és szinte kéri, hogy használjam, ha már úgy alakult, hogy időnk is van ismerkedni egymással. Dagasztok, kelesztek hosszan, röviden, melegben, hidegben. A kenyér íze, állaga már egész jó, csupán a küllemen próbálok az újabb sütéseknél mindig egy kicsit javítani. Olyan egyszerűnek tűnik a díszítőminta metszése. A pengével egy kis vágás itt, egy nagyobbacska ott és máris kész a tökéletes műalkotás. Legalábbis a képeken. Tegnap reggelre, ha már pálmaágról van szó virágvasárnap történetében, megpróbáltam néhányat alkotni a kenyérkére. A végeredmény egészen szép lett, büszkén mutattam a már ébren lévő legkisebbnek. Úgy láttam gyönyörködik a pálmaágban, aztán kiélvezve a forró kenyér látványát és illatát lassan dicsérni kezdte: "Anya! Ez a legszebb kenyér amit eddig sütöttél! Meg a legillatosabb is! Szerintem te tudod a legjobb kenyeret sütni, és milyen jó, hogy búzát rajzoltál a tetejére, mert a kenyér a legjobb, ami a búzából készülhet! Már nem látszik a búza, mert lisztet őröltek belőle, de benne van, meg most már rajta is a kenyéren! "
Hát, ha a pálmaág nem is jött be, azért tökéletesen megfogalmazta nagyhét és húsvét üzenetét az 5 éves.
Egy aprócska búzaszem, és benne az élet, a növekedés, a lehetőség, hogy sokkal több legyen. Ám ahhoz, hogy elérje a célját, nem maradhat csupán mag, földbe kell hullania, meg kell halnia, hogy új élet növekedhessen, gyarapodnia, sokasodnia kell, hogy aztán a legjobb dolog történjen vele és kenyérré lehessen.
Krisztus a búzaszem példájával a saját halálára, Istentől rendelt küldetésére utalt. Bármennyire is erőt adó volt a jelenléte testben a tanítványok között, bármennyi csoda, gyógyulás történt a szava, jelenléte, keze által, mégsem az volt az útja, hogy csak kevesek érezzék meg az Isteni csodát és szeretetet általa. Meg kellett halnia ahhoz, hogy aztán feltámadásával megtörje az elmúlás hatalmát. Vállalnia kellett a szenvedést és a kínhalált, hogy mindenki számára nyitva legyen az út az üdvösség felé. Így lehet mindenki számára a legtöbb és a legjobb amit az Isten adhatott nekünk, így lehet számunkra is az élet kenyerévé. Kenyér, amely táplál, illattal, ízzel tölti be az életünket. Pontosan azt adja, amire igazán szükségünk van, hiszen annyiszor éhezünk mindannyian: éhezzük a szeretetet, türelmet, reményt. Éhezünk biztonságra, békességre, megnyugvásra. Éhezzük a háborgó lelkünk nyugalmát pont úgy, mint egy falat kenyeret. Vágyunk az életünk kenyerére, hogy mindezt megadja, vágyunk arra, ami ott van előttünk, elérhető mindenkinek. Előttünk van a nagyhét mélységében és az ünnep örömében. Előttünk a kereszt gyászában és a feltámadás diadalában. Krisztus meghalt, hogy mindannyiunk élete, kenyere lehessen. Benne, rajta, általa minden ott van, ami az Atya mindent meghaladó, átfogó, tökéletes szeretete. Ámen