"Elszárad a fű, elhervad a virág, de Istenünk igéje örökre megmarad." (Ézs 40,8)

Licorys Squamigera, magyarul japán amarillisz.
20 évvel ezelőtt még Gyönkről került az ecsenyi kertembe, majd lassan 5 évvel ezelőtt Boglárra is hoztam magammal belőle. Júniusban tömegesen nyílik a rózsaszín virága, bódító illatot árasztva maga körül. Bár sokkal szerényebb nála, mégis vázában lilioméval vetekszik pazar eleganciája. Nem az a kifinomult nagyvilági dáma, sokkal inkább emlékeztet egy rózsaszín ruhába bújt fiatal csitrire, aki parfümfelhőben lubickolva máris tökéletesen tisztában van törékeny, fiatal, kacér szépségének.
A virág igazi különlegességét mégsem ez adja, hanem attól válik egyedivé, hogy nem úgy növekszik és virágzik ahogy megszoktuk vagy elvárnánk tőle.
Tavasszal ugyanis kihajt a földből. Temérdek nyúlánk, üdezöld levelet ereszt, növekedésnek indul, kiteljesedik, aztán abban a pillanatban ahogy a bimbót, virágot várnánk elkezd száradni és semmivé lesz. Úgy tűnik, végleg. Élettelen, halott, nyoma sincs. Ennyi volt, talán rossz helyre ültettük, talán túl sok vagy kevés volt a napsütés, a víz, a törődés… szépen lassan elfogadjuk, hogy nincs, és nem is gondolunk rá többet. Aztán néhány hét múltán hegyes kis bimbó bukkan elő a földből. Egyre hosszabb szárat ereszt, egyre magasabbra nyúlik, aztán szétpattan a zöld burok és máris ragyog, illatozik levél nélkül, zöld nélkül látszólag a semmiből. Végig ott volt, észrevétlenül. Formálódott, alakult, erőt gyűjtött, hogy amikor már senki nem várta volna szebben és erősebben pompázzon, mint azelőtt.
Lehetne akár a hitünk tükörképe is.
Valamikor régen, a Krisztussal való találkozásunk pillanatában elindult bennünk a hit, levelet bontott, gazdagon, erősen, növekedésnek indult és úgy éreztük, semmi nem állhat útjába, vártuk, hogy kiteljesedjen, hogy mélyen gyökerezzen és mindig pont úgy ahogyan elvárnánk és szükségünk lenne rá ott legyen, erőt adjon, bizonyosságot, megrendíthetetlen, sziklaszilárd alapot az életünknek. Aztán jönnek a próbatételek és kiderül, hogy nem úgy működik bennünk a hit, ahogyan másoknál látjuk vagy ahogyan elvárnánk. Évek alatt megfakul, halványodni kezd, sőt van, amikor eltűnni látszik a szívünkből: talán keveset törődtünk vele? Nem volt elég a fény a víz, a táplálék az Isten igéjével? Szépen lassan belenyugszunk, elfogadjuk hiszen látszólag jól megvagyunk nélküle. Annyi más szép és virágzó dolog van az életünkben, miért pont ez az egy hiányozna? Aztán hirtelen, amikor egyáltalán nem számítanánk rá, amikor a reményt is elveszítjük, és látszólag nincs már semmi kapcsolatunk Krisztussal, áttöri a keménységünket, növekedni kezd erősebben mint valaha, és ragyog olyan pompával, mint amit már remélni sem tudtunk. Éppen akkor, amikor a legnagyobb szükségünk van rá. Akkor, amikor minden más értéktelenné válik, mert nem állandó, nem biztos, nem megtartó erő az életünkben, a hitünk erősödni kezd. Amikor megértjük, hogy nincs más erő és hatalom, nincs más stabil, biztos pont az emberi világunkban mint a teremtő Isten, a hitünk újra ragyogni kezd. Mert a mélyben láthatatlanul, észrevétlenül az Úr ott munkálkodott a szívünkben. Formált, vezetett, kísért, és nem hagyott el egyetlen napra sem. Ma sem, holnap sem… a nehézségben és örömben sem. Velünk az Isten! Ámen