"Gyertek, építsünk magunknak várost és tornyot, amelynek teteje az égig érjen; és szerezzünk magunknak nevet, hogy el ne széledjünk az egész föld színén." (1Móz 11, 4)

Nőnek születni kell, tartja a mondás, és amikor a kicsi lányunk először próbálja fel a cipőnket, érezzük, hogy van is benne némi igazság. Általában a legszebbre esik a választása. Arra, amelyik igazán felnőttes. Felpróbálni, végigslattyogni benne a folyosón és egy pillanatra elképzelni, hogy pont olyan, mint a nagyok, éppen olyan komoly, mint a felnőttek. Nemcsak a lányokra, de a fiúkra is igaz, hogy hasonlítani szeretnének a szüleikre. Visszagondolva csak mosolygunk, hogy mennyivel könnyebb volt gyereknek lenni. Mennyivel egyszerűbb volt ráhagyatkozni a szüleinkre és különösebb felelősség, gond nélkül élni az életünket bízva azokban, akik szeretnek, akik minden erejükkel, igyekezetükkel azon vannak, hogy gondoskodjanak rólunk.
Gyermekként még mindezt nem értjük, csak szeretnénk végre felnőni. Legyünk ugyanúgy fontosak, vegyenek komolyan minket is. Majd mi megmutatjuk, hogy pont ugyanazt tudjuk, mint a felnőttek. Felhúzzuk hát a hatalmas cipőt, utánozzuk a mozdulataikat, olyanok akarunk lenni, mint ők. Aztán általában jön a hatalmas bukás. Az apró lábak elvesznek a méretes lábbeliben, a magas sarkak billegnek, egyensúlyozni sem könnyű bennük, így jön a csalódás, a könnyek és végül a beismerés: nem is olyan egyszerű a felnőttek helyében lenni...
...Bukás, csalódás, könnyek és beismerés. Vajon hányszor élte már át ezt az érzést az emberiség a történelem során? Megpróbált olyanná válni, mint az Isten. Belebújt a cipőjébe, a helyébe akart lépni, be akarta bizonyítani, hogy mindenható, pont olyan, mint Ő. Azt gondolta, bármire képes, tornyot is építhet, hogy a mennyei trónusra ülhessen. Mert azt, amit a teremtő, gondviselő Isten, ő is tudja: életet adhat és vehet el, bármit elérhet, fejlődhet, építhet, uralhat, hatalmat gyakorolhat a teremtett világ felett. Beleszólhat a rendjébe, kizökkenthet mindent a maga ritmusából, hiszen az Atya olyan könnyedén végez mindent. Látszólag semmit nem tesz, és mégis mindent tökéletes rendben kormányoz. Az Isten pedig egy ideig figyeli ahogyan a cipőjében egyensúlyozunk és engedi, hogy "felnőttet" játszunk míg rá nem jövünk, hogy mindez nem is olyan egyszerű. A bukás végül elkerülhetetlen: a rend felborul, a természet, az idő, az életünk mind-mind magán viseli annak a nyomát, hogy istent akarunk játszani, aki pénzzel, erővel úr lehet mindenek felett. A bukás pedig magával hozza a fájdalmat, a könnyeket és reménység szerint az alázatot is. A beismerést, hogy nem vagyunk Istenek, csupán porszemek, a teremtettség részei. Tőle kaptuk az életet. Tudást, képességet adott, hogy fejlődjünk, de arra is, hogy szeressünk, törődjünk mindazzal ami körülöttünk van. Gyermekként élhetnénk a világban ráhagyatkozva a mennyei Atyára, szeretetére, gondviselésére, ahelyett, hogy újabb Bábeli tornyot építenénk gőgből, és elbizakodott büszkeségből. A torony most is összedőlni látszik, ahogyan annyiszor a történelemben, de vajon felismerjük-e az egyetlen lehetőséget, kiutat a bukásból: kilépni a számunkra túl nagy cipőből és gyermekként térni vissza a teremtő, gondviselő Atyához. Ámen