"Jobban boldogul kettő, mint egy: fáradozásuknak szép eredménye van." (Préd 4,9)

Gyűlnek a kavicsok szépen sorban pont, mint a katicák a téli hónapokban.
Miközben a sokadik apró kavicsot festettem pirosra, hogy fakéreg alján gyülekező katica(had)sereg legyen, eszembe jutott, mekkora sokk ért bennünket amikor pár évvel ezelőtt elleptek minket a harlekinkaticák. Semmi előjele nem volt, vagy csak nem vettük észre, de hirtelen, egyik napról a másikra tömegesen jelentek meg a napsütötte házfalon, az ablakon, a lakásban és próbáltak menedéket keresni a közelgő hideg tél elől. Kellemetlenek voltak, főleg (had)seregbe tömörülve: csíptek, repkedtek és meglehetősen jellegzetes, savanyú szagot árasztottak. Persze hasznuk is volt, nem kevés, de azért jobban szeretjük az igazi hétpettyes katicabogarat, gyermekkori kedves barátunkat. Érdekes, hogy nyáron, a melegben alig vesszük észre őket, sőt, a katica szinte meg sem jelenik a kertünkben, ha nincs elég falnivaló kártevő. Ha mégis, legtöbbször akkor is magányosan, egyedül vadászik, nincs szüksége társakra. Ám a tél közeledtével az apró kis bogarak egymásra találnak és összebújva melegítik a társukat is a hidegben. Mintha olvasták volna a prédikátor szavait….
Salamon király, akit a könyv szerzőként megjelöl, az élete vége felé összegyűjti a tapasztalatait és megfogalmazza a bölcsességeit. Pesszimistának tűnhet, pedig a vég felé közeledve csupán tisztán látja, mennyi minden van, ami értelmét veszíti a múló és véges idő tükrében. Semmit nem ér a gazdagság, a hírnév, tekintély, elmúlik a fiatalság, az egészség, és mindennek megvan az ideje a földön, mindennek megszabott ideje van az ég alatt.
Jobban boldogul kettő mint egy, mondja, mert végtelenül szomorú dolog, ha valaki a bajban egyedül marad.
Érdekesek vagyunk, mi emberek: amikor rendben van minden körülöttünk, azt gondoljuk, mindenre van erőnk, egyedül is bármit megteszünk, elérünk, építünk, elég az erőnk, akaratunk, a céltudatunk, nincs szükségünk társakra. Aztán egyik napról a másikra minden megváltozik, semmi előjele nem volt, vagy csupán nem vettük észre, de rájövünk, hogy mennyire törékenyek is vagyunk, mennyire semmit sem ér az erő, akarat ott, ahol egyre hidegebbé válik minden körülöttünk. Aztán szépen lassan elkezdünk társakká válni. A közeledő nehézség közösségbe formál bennünket és ezerféle módon keressük, találjuk meg az egymáshoz vezető utat. Rájövünk, hogy mennyire igaz a mostanában sokat hallott szlogen: egyedül is lehetünk együtt. Úgyis érezhetjük magunkat összekapcsolva és közösségben egymással, ha távol vagyunk az elzárt kis szigeteinken, mert a szívünk, a lelkünk, a közös célunk, reményünk összeköt bennünket. Ahol ketten vagy hárman – testben, lélekben vagy csak gondolatban- összegyűlnek Krisztus nevében, Ő is jelen van közöttük. A hármas fonál nem szakad el egyhamar. Hiszem, hogy Ő itt van közöttünk. Ezért tudunk most is egymásra találni a nehéz időszakban. Soha nem vagyunk egyedül, mert a világon minden mulandó és változó, de az Isten szeretete, kegyelme örök, és nincs halatom amely elszakíthatna bennünket tőle, a vigasztalás és a gondviselés Istenétől. Ámen