"Mert meg vagyok győződve, hogy sem halál, sem élet, sem angyalok, sem fejedelmek, sem jelenvalók, sem eljövendők, sem hatalmak, sem magasság, sem mélység, sem semmiféle más teremtmény nem választhat el minket az Isten szeretetétől" (Róm 8, 38-39)

Mindig voltak a gyerekcsapatban, akik profik voltak bújócskában. Mindig megtalálták a tökéletes helyet, mindig tudták, mikor érdemes kifutni a rejtekből és győztesként érni a fához a hunyó előtt. Ki ne emlékezne a nagy játékokra, a hatalmas kacagásokra, a nagy futásokra! Emlékszünk és közben a múltban járunk. A régi nevetésekre gondolunk, és közben elhisszük, hogy felnőttünk és már nem tudunk önfeledten bújócskázni. Pedig ez az egyetlen játék, amit életünk végéig játszunk. Rejtegetjük az érzéseinket, titkainkat, hibáinkat, félelmeinket, sokszor a szomorúságunkat, leplezzük a bűneinket nemcsak az emberek, hanem az Isten előtt is. Olyanok vagyunk, mint a gyerekek, akik szorosan befogják a szemüket és azt hiszik, ha ők nem látnak, más se látja őket. Pont így rejtőzünk az Isten elől. Azt gondoljuk elrejtőzik, távol van tőlünk, nem lát minket, a szomorúságunkat, könnyeinket, közben mi vagyunk akik eltakarjuk a szemünket előle ahelyett, hogy hozzá fordulnánk, rá tekintenénk a legnehezebb időkben. Nem mindig értjük és látjuk őt, de Ő az Úr, érti a lelkünket, látja az életünket és észrevétlenül is ott van mellettünk.
Miközben ezeket a sorokat írom, Timire gondolok, akit néhány évvel ezelőtt itt, Bogláron ismertünk meg. Hirtelen, váratlanul ment el, 52 éves volt, ma búcsúznak tőle a szombathelyi temetőben. Végtelenül szerény, csendes, mosolygós volt, aki rajongott az életért, annak minden pillanatáért. Szerette a Balatont, és mintha az egész lénye, sportos törékenysége ide tartozott volna, a naphoz, a vízhez, ehhez az élethez. Tavaly nyáron a vendégszobában felejtett egy kalapot. Timi kalapja. Szalmából font, rózsával díszített, egyedi és különleges, mint amilyen ő volt. Feltűnő, de mégis bárhová tökéletesen illeszkedő. Bájosan, játékosan csinos, pont, mint amilyenek az ő göndör fürtjei voltak. Tiszta szívű, jósággal, alázattal teli ember volt, akit megismerve azt gondoljuk, "Bárcsak több ilyen lenne a földön!" És most nem több, hanem vele kevesebb lett a jóság és a szeretet körülöttünk.
Emlékezünk és közben megkérdezzük az Urat, hogy miért engedte? Gyászolunk és közben azt hisszük, hogy messze ment, elfordult tőlünk. Pedig ott van előttünk. Most is, amikor a szomorúság, az aggodalom, a bizonytalanság eltakarja a szemünket, hogy ne lássuk őt. Ott van, és lát bennünket, akkor is amikor nem érezzük a jelenlétét. Mellettünk van egészen közel, és vár, hogy kinyissuk a szemünket és lássuk meg mennyi örömöt, áldást adott az életünkbe! Minden perc amit egymásnak adunk és kapunk, gazdagabbá tesz bennünket és ezt a kincset semmi nem veheti el tőlünk. Ma még bújócskázunk, rejtőzünk, leplezzük magunkat az Isten előtt. Eltakarjuk a szemünket előle, mégis várjuk, hogy ránk találjon. Átöleljen, karjába zárjon, hogy eltöltsön bennünket az a bizonyosság, hogy sem magasság, sem mélység, sem jelenvalók, sem eljövendők sem élet, sem halál nem választhat el bennünket az ő szeretetétől. Ámen