"Akkor táncolva örül majd a szűz, örülnek az ifjak a vénekkel együtt. Gyászukat örömre fordítom, megvigasztalom őket, örömet szerzek nekik a kiállott szenvedés után." (Jer 31,13)

Két hete próbáljuk elejét venni a ránk zúduló bajnak, mégis érezzük, hogy csupán a kezdetén vagyunk egy időszaknak, amely kivétel nélkül mindannyiunkat próbára fog tenni. Ma még csak kérdés bennünk, hogy vajon elég lesz-e a hitünk, az erőnk, elég lesz-e mindaz amit eddig tettünk és teszünk a testünk, lelkünk épségéért?
Azt, hogy mekkora próbatétel előtt állunk, nem tudjuk pontosan. Próbáljuk elképzelni, igyekszünk a szívünket, eszünket, az egész életünket újragondolni és újrakódolni. Miközben találgatunk, hogy mikor lesz vége ennek a nehézségnek, megteszünk mindent ami tőlünk telik: lelassulunk, imádkozunk, kezet mosunk, óvunk, féltünk, vigyázunk többek között úgy, hogy maszkot varrunk. Színes anyagok tömegéből ország és városszerte.
Ahogyan néztem a színes kupacokba halmozott vásznakat az asztalomon, egy gondolat elindult, és szárnyra kapott bennem. Az jutott eszembe, hogy ha vége ennek az egésznek, (de igazán vége), ha már eszünkbe sem jut távolságot tartani, és egymást kerülni, összedobhatnánk a maszkjainkat, varrhatnánk belőlük egy színes, tarka plédet, és rendezhetnénk egy hatalmas pikniket. Fűben heverős, nevetéstől hangos, örömmámorban úszó, gondtalan ünnepet. Azon a napon, amikor az aggodalmunk újra vígságra fordítja az Isten, és megszabadít bennünket a szobánk fogságából hogy újra szabadon lélegezhessünk, összegyűlhetnénk, és hálával köszönhetnénk meg Neki, hogy megtartott bennünket. Akkor majd újra találkoznánk és jóízűen beszélgetnénk egymással. Ülnénk körben, egészen közel ifjak a vénekkel. Van aki zenélne vagy pókerezne, viccet mesélne, pohárba bort töltene. Újra ölelnénk, kezet fognánk, gondtalanul mosolyognánk. Az aggódásnak nyoma se lenne, idegennel, baráttal koccintanánk egymás egészségére. Akkor majd a gyászunkat újra vígságra fordítja az Isten.
Jeremiás próféta a jólétben, de az Istentől való elfordultságban élő népet figyelmezteti a veszélyre, de mar hirdeti a szabadulás örömét is. Azt a reménységet, hogy az Úr, bár elengedi majd népe kezét, mégsem feledkezik meg róla a bajban, küzdelemben, az elesettségben. Időnként hosszúra nyúlik a várakozás, de szüntelenül munkálkodik és már készíti a szabadulás útját.
Izrael népe, amikor a jövendölés hangzott, még a legnagyobb megpróbáltatás előtt állt. Jeremiás próféciája végül beteljesedett, és a nép megtapasztalta, hogy egyetlen reménysége az Úr, aki vele van és megsegíti őt.
Évszázadok során nem egyszer kerültek fogságba, de átélték, hogy mikor még nyoma sem volt még a felszabadult örömnek, a szívük mélyén a hit és a reménység már növekedni kezdett. Nem tudták még meddig tart a szenvedés, de már új jövőt, célt, ünnepet láttak maguk előtt. Erőt adott az Isteni üzenet, kapaszkodót, amikor már csak egy utolsó vékony szalmaszál maradt. Még semmi nem volt csak az ígéret, de már újra kezdték tervezni a boldog jövendőt, azt a napot, amelyen mindenki hazatérhet és újra szabad lesz. Kivétel nélkül mindannyian.
Az Isten ígérete azóta is minden nap ugyanúgy éltet és ragyog. Nem a félelem, a csüggedés lelkét adta nekünk az Úr, hanem az erőnek és igazságnak a lelkét. Azt akarja, hogy bízzunk benne, a kegyelmében, gondviselésében, hogy ma, amikor csak sejtjük, mi vár ránk, tekintsünk előre a nyomasztó bizonytalanság, aggodalom nélküli jövőbe. Higgyünk az ígéretben, hogy lesz még örömünk, lesz ünnepünk, lesz szabadulásunk az irgalom, a szeretet és a hatalom Istenének kegyelméből. Akkor majd köszönjük meg Neki. Legyen az a nap örömünk, hálánk, igazi ünnepünk. Ámen