"Ha a mennybe szállnék, ott vagy, ha a holtak hazájában feküdnék le, te ott is ott vagy. Ha a hajnal szárnyaira kelnék, és a tenger túlsó végén laknék, kezed ott is elérne, jobbod megragadna engem. Ha azt gondolnám, hogy elnyel a sötétség, és éjszakává lesz körülöttem a világosság: a sötétség nem lenne elég sötét neked, az éjszaka világos lenne, mint a nappal, a sötétség pedig olyan, mint a világosság." (Zsolt 139, 8-12)

Ha választanom kellene, hogy a Bibliából melyik szakasz számomra a legkedvesebb, az első bizonyosan ez a zsoltár lenne. A tökéletes ráhagyatkozás az Istenre. Arra a teremtő, gondviselő Atyára, aki előtt nincsenek titkaink. Pontosan tudja, ismeri az érzéseinket, gondolatainkat. Ismer úgy, ahogyan talán senki más, még mi saját magunkat sem. Bárhová megyek, bármit tegyek, ott van… körülöttem, bennem. Lüktet a lelkemben, a szívdobbanásomban, Ő van a csendemben, a hallgatásomban, a szavaimban, a néma kiáltásomban. Benne van a könnyeimben, a verejtékemben, fájdalmamban, mosolyomban és a lélegzetemben.
Sok évvel ezelőtt, amikor kislány voltam, féltem a sötétben. Időnként álmomból felriadva elveszítettem a tér és időérzékemet és kétségbeesve tapogatóztam kapaszkodó, vagy legalább egy villanykapcsoló után. Szégyelltem, hogy ennyire rettegek, senkinek sem mertem bevallani, de az érzés éveken keresztül ott volt bennem egészen addig, míg az akarat és a vágy erősebb lett a félelemnél.
Talán 6-7 éves lehettem, amikor egy esküvői vacsorára voltunk hivatalosak. Pontosan emlékszem a helyre, az arcokra és arra is, hogy mi volt az oka annak, hogy éjjel fél egykor szó nélkül, mindent és mindenkit otthagyva, egyedül hazaindultam. Menni akartam. Haza érni, otthon lenni bármi áron. Akár úgy is, hogy egyedül vágjak neki az éjszakának. A dac, a harag, az elszánt akarat a gyermeki szívemben, elég volt ahhoz, hogy legyőzzem a félelmemet és túljussak rajta. A cél mindent felülírt, és az úton csak az zakatolt bennem, hogy minden lépéssel közelebb vagyok, közelebb a fény, a biztonság. Minden lépéssel rövidebb az út, csak előre nézzek, csak higgyek, és hazaérek.
Anyaként sosem szeretném átélni azt, amit akkor a szüleim érezhettek, de felnőtt fejjel szeretném minden helyzetben pontosan így látni az igazi célt: érezni az akaratot, az elszánt, konok kitartó hitet, hogy érdemes...minden lépéssel rövidebb a nehézség, a megpróbáltatás útja. Érdemes hinni, bízni, kitartani, érdemes túllendülni és legyőzni a félelmeinket, mert velünk van a kegyelem Istene. Ha azt gondolnám, végleg elnyel a sötétség, fénye akkor is ott ragyog felettem. Ha azt gondolnám, éjszakává lesz körülöttem minden, a reménység sugarát gyújtja bennem, és ahogyan egy kicsiny gyertya fénye a legmélyebb sötétségben tündököl és ragyog, úgy az Isten világossága is a legnagyobb szükségben mutat utat nem halványuló, örök fényességgel. Ámen