"Az igazak segítséget kapnak az ÚRtól, erőt a szükség idején." (Zsolt 37,39)

300 tő levendulával kezdődött minden, legalábbis a színes, mintás pamutvásznak gyűjtése. Rózsásak, pöttyösek, kockásak, harsányan üdék és visszafogottan rusztikusak. Leheletfinom csipkével megbolondítva, tökéletes összhangban voltak a levendula romantikájával: illatpárnák, szívek, textilállatkák és angyalok tömege készült alig néhány év alatt.
A levendula maradt, mi pedig jöttünk és a textilek eklektikus tarkasága ott hevert a szekrény mélyén jobb sorsra várva. Ritkán válogattam közöttük. Néhány angyal, néha egy kis apróság... másra nem jutott idő sem, kedv sem. Az anyagok szépen gyülekeztek, sváb virtus szerint várva arra, hogy nem dobjuk ki, egyszer valamire még biztosan jók lesznek. Aztán eljött a napja, hogy elővegyem a dobozokat és varrni kezdjek.
A bajban az ember segíteni szeretne, jót tenni, hasznossá válni, de nehéz ez akkor, ha otthon maradunk és a telefonra, internetre korlátozódik a kapcsolattartás. Ilyenkor ha kézzel nem is, de gondolatban próbáljuk elérni azokat, akiket szeretünk. Keressük a módját, hogy az imádságon, együttérzésen túl mit tehetnénk értük vagy egyszerűen csak MÁSOKÉRT.
Legtöbbször a kevés is elég. Egy kedves szó, egy kérdés, hogy "Hogy vagy?" vagy "Segíthetek?" Éppen elég az a jó, amit szívből tenni és adni tudunk, hogy másnak könnyebb legyen a terhe.
"Az igazak segítséget kapnak az Úrtól." Mondja a zsoltáros. Ez a segítség legtöbbször nem egy hatalmas égi csoda, nem egy földöntúli jelenés. Nem jön pompával, fénnyel, angyalok seregével, de sokszor érkezik mellénk csendesen, már-már észrevétlen, hiszen minden alkalommal amikor segítséget adunk vagy kapunk, az Úr munkálkodik bennünk és rajtunk keresztül. Oda hív és vezet, ahol használni tud bennünket. Mi vagyunk a keze, a lába, hogy menjünk, tegyünk, adjunk. Mi vagyunk a szeme, hogy meglássuk a szükséget. Mi vagyunk az ajka, hogy vigasztalni tudjunk. Mi vagyunk az öröme, hogy másokat is derítsünk. Ha bennünk van a vágy és az akarat, hogy cselekedjünk, az utat is megmutatja hozzá. Erőt ad, hogy ne győzzön le bennünket a csüggedés. Célt és értelmet mutat, hogy ne érezzük hiábavalónak mindazt amit teszünk. Megerősít, és örömmel tölt el most, a szükség idején is.
Tegnap eljött a napja, hogy elővegyem a dobozokat és varrni kezdjek: a rengeteg anyagból eklektikus összevisszasággal szájmaszkokat: kockásat és pöttyöset. Rózsásat, lilákat, harsányan üdét és visszafogottan rusztikusat… ahogyan az arcunkhoz próbáltuk egyiket másikat, talán a lelkünk is kacagott bele. Az aggodalom közepette, az egyre szürkülő és kiüresedő világban körülöttünk azt a reményt, derűt és örömöt harsogták a színeikkel felénk, hogy a szomorúságnak, aggodalomnak nincs hatalma örökké felettünk, elmúlik a rossz, a bánat, a rideg üresség és újra élettel telik meg minden.
Addig az igazi erőt és kapaszkodót az Isten végtelen irgalma és gondviselő szeretete jelenti, melynek kivétel nélkül mindannyian eszközei és hordozói vagyunk. Ez a támaszunk, erőnk, örömünk és reményünk minden időben, most, a szükség idején is. Ámen