"Nem tudjátok, hogy ti Isten temploma vagytok, és az Isten Lelke bennetek lakik?" (1Kor 3, 16)

Néhány nappal ezelőtt hirdettük ki gyülekezeteinkben, hogy a járvány miatt bizonytalan ideig nem tartunk közösségi alkalmakat, így Istentiszteletet sem. Még aznap megkeresett Kajetán Jácint, hogy ha segítséget jelent, szívesen felveszi az Istentiszteletet, hogy online, otthonról is nézhető legyen. Örömmel fogadtam el a felajánlást. Megbeszéltük az időpontot, és készültünk a felvételre. Jácint rutinosan, én lelkes amatőrként egyre feszültebben.
Azt hittem, könnyű lesz. Pont olyan, mint egy átlagos vasárnapon. Az otthonos, megszokott templomi környezet, a család, Süti cica, Jácint töretlen, nyugalmat árasztó mosolya... Mégsem így lett. Én, akinek szinte minden helyzetben természetes, hogy inkább hosszan, mint röviden szól az emberekhez, feszülten és kívülállóként éreztem magam a szószéken. Nem csupán a helyzet volt szokatlan, hanem ott, abban a pillanatban szívbemarkolóan megéreztem a mostani helyzet súlyát. A hiányt, az ürességet. Azt a fájdalmas felismerést, hogy nincs ez rendjén. Nincs rendjén, hogy templomban, Istentiszteleten nincs gyülekezet! Olyan sokszor panaszkodunk, hogy kevesen vagyunk a templom padjaiban, de még a legkisebb faluban is, ahol csak ketten vagy hárman gyűlnek össze, ígérete szerint Krisztus akkor is, érezhetően jelen van közöttük, de most, gyülekezet nélkül, a templom csak egy szép, barátságos épület lett, csupán díszlet. A közösség, az arcok, mosolyok, könnyek, az üdvözlés és búcsúzás nélkül üressé váltak a falak, és az Isten Lelke most, ebben a helyzetben mintha máshol töltené be az űrt. Talán éppen a mi otthonunkban, ahonnan vasárnap megérkezünk, és sokan üresen hátrahagyjuk, mert magunkkal hozzuk a templom falai közé a hitünket, az Istenbe vetett reménységünket. A falak, legyenek évszázadosak vagy újak, csak velünk, általunk telnek meg élettel, és lélekkel. Ott, abban a pillanatban érezhetővé vált számomra, amit Pál apostol mond, hogy az Isten Lelkét nem az épületben kell keresnünk, ahogyan tesszük ezt sokszor, nem a külsőségekben, hanem bennünk, magunkban hordozzuk bármerre is járjunk.
Mindannyian összetartozunk Krisztusban, egyek vagyunk. Lelkészként még sosem éreztem olyan intenzíven, mint ma, hogy mennyire fájdalmas elveszíteni akár csak egyet is azok közül, akik rám bízattak, akik valamilyen módon már hozzám is tartoznak. A most megélt helyzetben a legjobb amit tehetünk azért, hogy megőrizzük magunkat, egymást, a közösségeinket, hogy engedjük üressé válni a templomainkat, és hagyjuk, hogy az Isten Lelke megtöltse az otthonainkat. Egyek maradunk az imádságban, az ige olvasásában és hallgatásában akár televízión, akár online felületen keresztül. A legjobb amit tehetünk, hogy kérjük az Urat: erősítsen meg bennünket hitünkben azzal a bizonyossággal, hogy bármerre is járjunk, bárhol is legyünk, Ő velünk van, soha nem hagy el bennünket. Ámen

Ezúton is köszönöm magam és gyülekezetünk nevében is Jácint segítségét.