"Bízzál az ÚRban teljes szívből, és ne a magad eszére támaszkodj! Minden utadon gondolj rá, és ő egyengetni fogja ösvényeidet." (Péld 3,5-6)

Bizalomjáték.
Rutinos táborozók vagy csapatépítők közül ki ne ismerné azokat a játékokat, amelyek az összetartásra, egymásra utaltságra és a közösségben lévők egymás iránti bizalmára épülnek? Lényegük a kérdés, hogy merek-e zuhanni, a mélybe esni, merek-e veszélyt vállalni bízva abban, hogy a társaim ott vannak, megtartanak és nem engedik, hogy bajom essen. Lehet szeretni a játékot, és lehet tartani ezektől a helyzetektől, de kimaradni belőle egyikünk sem tud, hiszen az egész életünk a születésünk pillanatától egyfajta "bizalomjáték".
"Nem jó az embernek egyedül lenni.." mondta az ÚrIsten, amikor embert teremtett. Nem magányra, társtalanságra alkotott minket, hanem arra, hogy közösségben legyünk: családban, barátokkal körülvéve, gyülekezetben, egy település, nemzet közösségében. Arra teremtett bennünket, hogy az életünk bizalomjáték legyen, megtapasztalva azt, hogy nem zuhanunk a mélybe, hanem vannak társaink, akik megtartanak, és nem engedik, hogy bajunk essen.
Az első szívdobbanásomtól kezdve szükségem van arra, hogy bízni tudjak: az apa erejében, amikor magasba repíti a gyermekét, hogy az, a pillanatnyi félelem után kacagva essen vissza a karjaiba. A társban, hogy mellettem marad, akit választottam, jóban és rosszban, örömben és bánatban. A vezetőkben, hogy jó és felelős döntést hoznak mindannyiunk érdekében, a közösségben, hogy a sok, képes összefogni egyért is, érted és értem is.
Van, amikor a bizalom elveszik. Van, amikor csalódunk, zuhanunk, összetörünk, sebeket szerzünk, mert az ember gyenge, nincs mindenre ereje. Időnként saját magát is nehezen hordozza, nemhogy másokat. A közösség sem tud mindig összefogni nemhogy egyért, de az egészért sem, és mégis bízni kell, mert csak így lehet élni és az örökkévalóságra túlélni ezt az életet. Bízni elsősorban az Istenben, aki soha nem hagy leesni bennünket. Ha távol kerülünk Tőle, a félelem egy "pillanatig" ott lüktet a bensőnkben, de aztán elmúlik a rossz és újra ott vagyunk az erős karjai között. Bíznunk kell egymásban, mert bár hibázunk és van, hogy rossz döntéseket hozunk, időnként csalódunk és reményünket veszítjük, de az Úr akkor is ott van és mentő szeretetével kijavítja amit elrontunk, teljessé teszi azt, amiben mi híján vagyunk. Célt és közös utat, küzdelmet és reményt ad, amikor a közösségben kicsiben és nagyban minden érték elveszett. Talán most is ezt teszi: megérteti velünk, mit jelent a bizalom, az egymásra utaltság, megérteti velünk, hogy most, még ha félelem is van bennünk, Ő akkor is, most is ott van mellettünk, nyújtja felénk a karját, hogy ne a semmibe, hanem mentő szeretetébe essünk. Ámen