„Bizony, mondom néktek, ha meg nem tértek, és olyanok nem lesztek, mint a kisgyermekek, nem mentek be a mennyek országába." (Mt 18,3)

A településnek, ahol születtünk és a gyermekéveinket töltöttük, mindig különleges helye lesz a szívünk egy féltve őrzött, csak neki fenntartott szegletében. Elég a nevét hallanunk, egy fényképet látnunk és máris emlékek kelnek életre bennünk. Utcák, dombok, völgyek vagy hegyek… a jól ismert nevek olyanná válnak a felnőtt éveinkben, mintha egyenesen "tündérországban" születtünk volna. Olyan érzéseket keltenek bennünk, mintha a gyökereinken keresztül ma is erővel, gyermeki lélekkel töltenének fel bennünket.
Úgy 7 éves koromig mindenki az gondolta, hogy állatorvos leszek. A lakótelepi sorház szűk lakásában minden mozgó élőlénynek helye volt. Tengerimalac, hörcsög, papagáj, útszélen talált teknős, beteg sündisznó, orrszarvúbogár, macska vagy éppen egy kisliba, bárki otthonra találhatott a nem túl nagy szuterénban. Határt csak az anyai szigor szabott, így a kóborok, árvák mentését nagyszüleim tornácos házában folytattam. Szerettünk ott lenni bátyámmal, a nyári szabadságot élvezni annak ellenére, hogy a náluk töltött idő nem csupán pihenés volt. Sváb emberként sosem tétlenkedtek. Ha nem volt, akkor is kerestek munkát maguknak. Reggel nagyanyám kimondta a varázsszót és máris alapos sejtésünk volt, hogy mi lesz az aznapi teendőnk. Kukruzgrund, Gurjon, Rövidvölgy, Diósvölgy és tudtuk, hogy éppen szőlőt vagy kukoricát kapálunk majd délutánba nyúlóan..
5-6 éves koromban a Rövidvölgy volt a varázsszó. Szerettem, mert viszonylag sokat kellett gyalogolni, én pedig mezítláb gázolhattam végig a napon forró, az árnyékban hűvösen poros úton. A kapálás persze már kevésbé volt szórakoztató, viszonylag gyorsan beleuntam a "nagy" munkába, így pihenésképpen inkább 100 méterrel arrébb guberáltam a szeméttelepen. Nem holmi piszkos kacatot, lomot, hanem vadon született, hol menekülő, hogy mulatságosan támadó, éhes kismacskákat. Persze titokban, mert féltettek a veszettségtől, a karmolásoktól, így aztán csak lopva etettem, törődtem velük. Amikor néhány nap múlva úgy tűnt, hogy véget ért a munka és egy ideig nem jövünk vissza, fogtam és egyszerűen "levadásztam" a három kismacskát. Kettőt a kosaramba, egyet a szoknyámba kötöttem. Először fújtak, karmoltak, menekülni próbáltak,aztán fáradtan beletörődtek a sorsukba és viszonylagos nyugalomban maradtak. Hol előre futottam, hol lemaradtam, végig hangosan énekelve, hogy ne tűnjön fel senkinek a furcsa nyávogó menet. Nagyszüleim házához érve karmolásokkal teli kézzel szabadon engedtem őket a padláson. Azon a héten minden este bundás kenyeret ettünk vacsorára. Nagyapám ugyan már nagyon unta, de a cicák rajongtak érte, ahogyan szépen lassan a törődésért, gondoskodásért, az egyszerű, tiszta gyermeki szeretetért is. Mert sokszor ennyi is elég. Törődni és gondoskodni egy parányi szívvel, parányi erővel.
Tanulhatnánk a régi önmagunktól, attól a 4-5 éves forma kisgyerektől. Tanulhatnánk gondolkodás nélküli odaadó szeretetet, a vágyat, hogy szívünk minden ragaszkodásával szerethessük azt, aki gyengébb, kisebb nálunk. Újra tanulhatnánk azt a rajongást, amivel a szüleinkre, nagyszüleinkre tekintettünk csak a jót és sosem a rosszat látva. Tanulhatnánk tisztaságot, rácsodálkozást az egyszerűen szépre és megtanulhatnánk újra nem pénzben, hanem lélekben mérni mindennek az értékét. Mennyivel több, mennyivel gazdagabb volt az életünk, akkor, amikor még nem akartunk mást gyűjteni, mint élményeket!
A csendességben, a bezártságban lehetőséget kaptunk az Istentől arra is, hogy felidézzük a régi "tündérországot", a gyermekéveinket az emlékeinkben, hogy magunkkal hozzunk belőle érzéseket, vágyakat, értékeket a mába, hogy újra olyanok legyünk, mint a kisgyermekek: az Atyára tekintő, Őt feltétel nélkül szerető, másokban a jót meglátó, naivan ártatlan, Benne bízó, mindenben Hozzá futó, ráhagyatkozó gyermekek. Ámen