"Mivel pedig megsokasodik a gonoszság, a szeretet sokakban meghidegül. De aki mindvégig kitart, az üdvözül." (Mt 24,12-13)

Süti nemcsak a mi macskánk, hanem egy ideje már a gyülekezeté is. Nem véletlenül kértük Jácintot, hogy az Istentiszteletek felvételein jelenjen meg, ha csak egy kép erejéig, mert sokan szeretik a hűséges cicánkat. Minden vasárnap 20 perccel az Istentisztelet kezdése előtt felül a templom körüli falra és vár. Várja a gyülekezetet és velük együtt a finom falatokat, amivel többen is megajándékozzák. Aztán beül az ajtóba, végignyávogja az énekeket, elmegy, kis idő múlva visszatér, és ha nyitva találja az ajtót, besétál, hogy végignézze a padban ülőket.
Számára is nehéz volt az átmenet. Egyik napról a másikra megtapasztalni, hogy nincs nyíló templomajtó, nincs gyülekezet, nincsenek finom falatok, csak a jól megszokott hétköznapi koszt, amihez nem mindig fűlik a foga. A mai reggelit csak megszagolta, ahogy a tegnapi vacsora sem volt kedvére való. Így aztán gondolt egyet és elindult, hogy szerezzen magának valami különlegesen finom falatot. Mire hazaértem a bevásárlásból, egy kimerült, meggyötört seregély gubbasztott a teraszon, a fal tövében. Apró tollak hevertek szanaszét, és egyértelmű volt, hogy csak percei esetleg órája van hátra szegénynek. Így is lett. Hannaróza megsiratta, aztán gödröt ástunk, a madarat eltemettük, jelként a feltámadáskert egyik keresztjét szúrtuk a földbe. Köveket tettünk rá és virágot szórtunk a tetejére. Megadtuk a seregélynek a végső tisztességet. Sütit mindez a furcsa közjáték már nem érdekelte. Az élvezetnek, a kihívásnak, a játéknak vége. Innentől kezdve a madár már nem tűnt érdekesnek. Elnyújtózott a napon, lustán mosakodni kezdett, hosszabbra nyúlt mint az esti árnyék és szépen békésen elégedett dorombolásba fogott. Nem foglalkozott többé velünk, hogy miért könnyes egy pici lány szeme, mi ez a felhajtás a madár körül, hiszen csak egy zsákmány, semmi több. Győzött felette, a diadalt, köszöni szépen, már bezsebelte.
Játszik mint macska az egérrel. Sokszor így játszunk mi is egymással, emberek. Élünk önzőn, a saját vágyainkat űzve és kergetve. Nem törődünk azzal, hogy közben hány sebet ejtünk, hány lelket, érzést tiprunk össze sokszor azokban is, akik pedig egészen közel állnak hozzánk. Játszunk érzésekkel, játszunk ridegen és szenvtelenül. Sokszor csak akkor döbbenünk rá, mennyi kárt okozunk, ha már túlságosan késő megbánni vagy jóvátenni. Játszunk, mert közben mi magunk is játékok vagyunk. A kísértő, a gonosz ugyanígy hajt és űz bennünket, hogy megszerezzen, hatalmában tartson bennünket. Néha enged, egérutat kapunk, de csak azért, hogy a következő pillanatban még nagyobb élvezettel marjon rajtunk egy nagyot. A játék addig tart, amíg erőnk van és ellenállunk, de ha feladjuk a harcot, elvesztünk, és pont úgy, mint a macskának a madár, nem leszünk többé érdekesek neki. Abban a pillanatban, hogy engedünk és nem harcolunk többé a bűnnel és a kísértéssel, győzött és uralkodik felettünk.
Van még remény? Van még erő bennünk a küzdelemre? Van még bennünk alázat, hogy ne ártani akarjunk egymásnak? Van még kiút a bűnnek, halálnak a hatalmából?
Miután eltemettük a seregélyt és Hannaróza könnyei felszáradtak, elgondolkodva megkérdezte:
– Mi van, ha csak aludt? Mi van, ha mégis életben van, vagy feltámadt azóta?
– Nem, az nem lehet, ahhoz egy csoda kellene.
– Na és? Csodák mindig lehetnek nem? Olyan csodák, mint a feltámadás.

Lehetnek, sőt, ez a csoda már nem lehetőség, hanem bizonyosság. Hisszük és valljuk, hogy a bűnnek, halálnak nincs örökké hatalma rajtunk. Krisztus megtörte az erejét. Még játszik, ideig-óráig úgy tűnik, hogy győzelmet arathat, de a végső diadal, a legnagyobb dicsőség a feltámadott Úré. Miénk pedig az Isteni ígéret, hogy aki mindvégig kitart, annak üdvössége lesz. Ámen

(Sütiről a "sztárfotó" Gál Zoltán munkája.)