"A mulandóság törvénye alá veted teremtményeidet, egyedül Te vagy örök és halhatatlan."

Ahol a borostyán egyszer gyökeret ereszt, onnan szinte kiirtani sem lehet. Nem kell sok idő és a kert minden elfeledett zugát szépen lassan beborítja. Elég egy kis figyelmetlenség, egy sarok amellyel sem elképzelés, sem terv nincs és máris zöld szőnyegbe takarja az örökzöld levélfolyam. Ahogyan elkezdem húzni, tépni, erővel rángatni a hosszúra nyúlt hajtásokat, az jut eszembe, hogy talán Csipkerózsika meséjében nem is rózsatengeren, hanem borostyánon kellett átküzdenie magát a bátor hercegnek. Látom magam előtt, ahogyan kúsztak, csüngtek az ágak, egymásba kapaszkodva áthatolhatatlannak tűnő falat szőttek, a hercegnek pedig hatalmas erőfeszítésbe került, hogy végre eljuthasson a 100 éve álomban nyugvó kastélyhoz. Persze a mese vadrózsáról szól, de azért az ágakat tépve jó volt eljátszani a gondolattal, hogy a 20 éves templom falának a tövében akár 100 éves kincsre is bukkanhatok.
Az eredmény eléggé lehangolt: rozsdás kerítésdrót, szúette törött deszka, görbe szögek, hatalmas akáctüskék, bedobált sörös dobozok. Csupa kacat, szemét, melyen elég gyorsan nyomot hagyott az idő vasfoga. Ahogyan felszámolom a rögtönzött "talált tárgyak osztályát" a tekintetem folyton visszatér egy korhadt, mohos deszkára. Talán egy ágyvég lehetett valamikor, gesztenyebarnára festett. Ki tudja, mennyi mindent tudna mesélni...álmokat, örömöket, könnyeket...párnák puhaságát, takaró melegét. Mennyi szuszogást, halk lélegzetvételt hordozhatott magában. Titkok tudója, vágyak őrzője, bár az idő kétségtelenül eljárt már felette. Mégsem egyszerű szemét, nem csupán lom, hanem a múlt egy apró "értékes" darabja, amely megérdemli, hogy kapjon még egy esélyt.
A régi szögeket kihúzkodom, a korhadt végét fűrésszel levágom. Csiszolom, alapozom, aztán hozzáillő módon hortenziákat festek rá. Törékeny, apró szirmokat lilával, fehérrel, fáradt rózsaszínnel. Kopottan, mint amilyen ő maga. A lomtalanításkor kidobásra szánt mécsestartókat előveszem, ráakasztom, hogy majd fény ragyogjon rajta. Patinás lakkot kap, a rozmaringbokor tövében pedig egy utolsó esélyt, hogy a halott fa új életre kelhessen, hogy ideig-óráig még megőrizhessem. Amíg lehet, hiszen minden mulandó. Minden ami a teremtett világ része, a mulandóság alá vettetett. Nemcsak a látható, a kézzelfogható felett, hanem az érzéseink felett is uralkodik, ha engedjük, hogy feledésbe merüljenek. Elmúlnak barátságok, fiatal szerelmek, emlékek. Elmúlik a harag, a fájdalom, az öröm, tudjuk, hogy elmúlik vagy csupán csendesül minden érzés bennünk, a rosszal együtt a jók is, ha nem törődünk velük és engedjük, hogy a feledés benője őket mint a kert sarkát a borostyán. Pedig időnként nem kellene más, mint meglátni az elmúlóban a lehetőséget, hogy törődéssel, szeretettel még új értéket kaphat. Kimondani szavakat, megvallani, bánni, kérni, adni; elfelejteni büszkeséget, megbántást és adni egy esélyt, hogy talán egészen új élet, lehetőség szülessen belőle.
Pont úgy, ahogyan velünk is megteszi az Isten. Megteszi velünk azt, amire mi sokszor egymással képtelenek vagyunk: bármit tegyünk, mondjunk, bármilyen messze is távolodjunk tőle, elfelejthetjük, semmibe vehetjük, Ő akkor sem mond le rólunk. Új esélyt ad minden egyes nap amelyre ébredünk. Ismeri a titkainkat, álmainkat, minden sóhajunkat, éjszakánkat, nappalunkat. Ura mindennek, az időnek is, ami eljár felettünk.
"A mulandóság alá veted teremtményeidet, egyedül Te vagy örök és halhatatlan."
Lelkészi szolgálatom közel 20 éve alatt, több, mint 350 alkalommal olvastam ezt a mondatot ravatal mellett állva. Több, mint 350 gyászoló család, felidézett emlék és sokkal több könny, melyek mindegyike a búcsú fájdalmát jelentette.
A gyászt, amelyben leginkább azt fájlaljuk, ami lehetett volna. Mindazt, amire már nem lesz lehetőségünk: elmondani, átélni, bocsánatot kérni és megbocsátani…
Míg élünk, sokszor bele sem gondolunk, milyen rövid az életünk ahhoz, hogy elpazaroljuk a lehetőségeket haraggal, büszkeséggel. Azt hisszük van időnk, jóvá tenni, újra kezdeni, pedig tudjuk, hogy múlik az idő felettünk. Azt hisszük, lesz holnapunk, pedig az örök Isten kezében van az életünk.
Az új nappal ma új esélyt is kaptunk, hogy ami most halott, terméketlen az életünkben, megtisztítsuk, fénybe öltöztessük, virágzóvá tegyük az Istennek örökkévaló lelkével, mely bennünk is szeretetet teremthet. Ámen