"Mindnyájunknak leplezetlenül kell odaállnunk Krisztus ítélőszéke elé." (2Kor 5,10)

A szem a lélek tükre, tartja a mondás, és való igaz, hogy az ember szeméből sok minden kiolvasható: szelídség, jóság, harag, szomorúság, naiv ártatlanság vagy éppen csibészes dörzsöltség. Van akinek folyton mosolyog a szeme ezernyi szarkalábat húzva maga után, és van, akit a gyámoltalan, félszeg tekintetére pillantva rögtön örökbe fogadnánk, de legalábbis egy mozdulattal, bátorítóan megsimogatnánk. Elég elmerülnünk a másik szemében és máris érezzük, hogy közeledjünk vagy inkább tisztes távolságot tartsunk tőle, hogy bízhatunk-e benne vagy ösztönösen hárítsunk, mert a szemünkben minden tükröződik, a lelkünk, a szívünk, az érzéseink minden apró, csillogó szilánkja.
Talán ezért érzem magam kényelmetlenül, ha valaki napszemüvegben próbál beszélgetni velem. Egy idő után zavarba jövök, menekülni próbálok a helyzetből, mert olyan érzés lesz rajtam úrrá, mintha egy arctalan ember állna előttem, aki leplezi, takarja a lelkét, elfedi azt a kicsinyke kis rést, amelyen keresztül az igazi valóját megpillanthatnám. Mintha maszkot, álarcot hordana, hogy eltakarja és ne látszódjon pőrén a teljes igazság.
Néhány nappal ezelőtt nagylányommal bevásárolni indultunk egy közeli barkácsáruházba. Tudtuk, hogy a maszk használata kötelező, így mindketten felvettük, és azzal a meggyőződéssel, hogy kifejezetten jól áll nekünk, és magabiztosan igyekeztünk elvegyülni, gyorsan túljutni a szó szerinti tömegen. Kellemetlen, meleg és levegőtlen volt az arcunkon a textildarab, de a tudat, hogy csupán magunkat védjük- vagy magunktól másokat- elviselhetőbbé tette a fullasztó helyzetet. Egészen addig, míg a vevőszolgálathoz nem léptem, hogy segítséget kérjek. Próbáltam kérdezni, a hölgy válaszolni: kevés sikerrel, mert a maszkon keresztül nem értettük egymás szavát. Végül mindketten félrehúztuk a szánk elől a leplet, hogy egyszerűen, tisztán halljuk és lássuk egymást pont úgy, ahogyan mindig is kellene egymás szemébe tekintenünk. Mert a maszkjainkat, ál-arcainkat mindannyian hordjuk, és nemcsak most, a veszélyhelyzetben. Reggel magunkra öltjük, hol a vidámság hol pedig a közöny álarcát. Védjük magunkat, az érzéseinket, rejtjük és titkoljuk a fájdalmunkat, könnyeinket. Sokszor a szánk mosolyog, de a szemünket takarjuk, hogy ne látszódjon a súlyos teher és a szomorúság amit a lelkünkben hordozunk. Felvesszük a magabiztosság, a siker elsöprő és magával ragadó álarcát, csupán azért, hogy ne látszódjon a félelmünk és a gyengeségünk. Ragyogást, csillogást öltünk magunkra nap mint nap vigyázva, hogy mögötte ne lássa senki a lelkünk végtelenül üres szegénységét. Leplezünk minden apró kis rést, ahol bárki is beleshetne a lelkünk mélyére. Közben nem értjük, miért nem halljuk egymást tisztán, nem értjük, miért leszünk magányosak, miért nincs senki aki értene bennünket, aki nemcsak a látszat, a külsőség miatt értékelne, hanem azért, aki igazán én vagyok.
Ott él minden napunkban a feszültség: szeretnénk, ha magunkért szeretnének, de félünk megmutatni, hogy kik is vagyunk igazán: gyenge, esendő, időnként hibázó, fájdalmat érző és hordozó egyszerű emberek. Minél tovább hordjuk az álarcainkat annál inkább megszokjuk és szinte hozzánk nőnek. Annyira, hogy egy idő után már mi sem tudjuk hol ér véget az álarc és hol kezdődik a csupasz valóság.
Egyedül az Úr az, aki ismer bennünket leplezetlenül. Figyelmeztet bennünket, hogy eljön a nap, amikor lehullanak az álarcaink, a lepleink. Azon a napon, már semmit sem ér az, amilyennek látszódni akartunk és tudtunk, csupán az, amit belül a lelkünk és a szívünk mélyén hordozunk. Előtte nem a test, a látszat, a kézzelfogható lesz a lényeg, hanem az, hogy mivel töltöttük meg az életünket. Akkor, abban a pillanatban meglátjuk magunkat csupaszon és esendőn, hogy mennyire semmik vagyunk az Isten nélkül, hogy mennyire az irgalom és a kegyelem Istenére szorulunk és szorultunk egész életünkben. Akkor, ott végre tisztán látjuk majd Őt és halljuk a szavát, megértjük, hogy mindig is ismert, féltett, szeretett bennünket pont úgy, ahogyan vágytunk rá. Rádöbbenünk, hányszor volt mellettünk, hányszor figyelmeztetett, szólt, hányszor próbált vezetni minket, csak mi eltakartuk az arcunkat előle. Akkor Krisztus széke előtt állva megértjük azt, amit talán ma még nem mindig tudunk, hogy az ál-arcaink nélkül is az Isten szemében értékes, szeretett, megváltott gyermekei vagyunk. Ámen