Mert közülünk senki sem él önmagának, és senki sem hal meg önmagának; mert ha élünk, az Úrnak élünk, ha meghalunk, az Úrnak halunk meg. Tehát akár élünk, akár meghalunk, az Úréi vagyunk. (Róm 14, 7-8)

Van-e súlya a kimondott szónak, ha valaki az életében a sorozatos küzdelmet, megpróbáltatást éli meg, és mi az Isten szeretetéről, gondviseléséről teszünk bizonyságot? Van-e ereje a vigasztalásnak, ha valaki a sorozatos veszteségei után a hitét az Istenbe vetett bizalmát is elveszíti?
Emlékszem egy hosszú és nehéz beszélgetésre, melynek végén a reménységről vallottam. Arról, hogy nincs olyan mélység az életünkben, ahonnan ne lenne kiút és nincs olyan lehetetlen helyzet, amit az Úr ne tudna jóra fordítani. Még ma is látom magam előtt a lemondó tekintetet, hallom a gúnyosan nekem szegezett kérdést: Te tényleg hiszed ezt? Tényleg hiszel az Istenben? A csodában? Tényleg hiszel a halál utáni feltámadásban? Hiszed vagy csak mondod, mert ez a feladatod?....
Tényleg hiszek? Igen, hiszek, mert biztosan tudom! Csak ebben hiszek, és nem is tudok mást vallani!
Nem tudok hinni az emberben, a hatalomban, pénzben. Nem hiszek a sikerben, az erőben, egészségben. Nem hiszek a szépség hatalmában, sem a sorsban, a karmában, babonákban, a csillagok állásában, de hiszek az Isten mindent meghaladó hatalmában és a csodában, amit magam is átéltem, tapasztaltam láthatóan, egyértelműen a saját életemben.
8 éves voltam amikor egyik napról a másikra nem tudtam forgatni a nyakam. A fájdalom hosszú napokra állandósulni látszott. Huzatot kaptam, rosszul mozdultam, újabb gyógyszer, kenőcs, torna, de hetek után sem látszott jele a javulásnak. Biztos beképzelem. Rossz szokás, hogy ferdén tartom a fejem. Szóljanak rám, figyelmeztessenek, nehogy megszokjam és rögződjön a hibás tartás. Egy hónap kísérletezés után végül beutalóval az ortopédián ültünk. Röntgen, aztán sietős léptek a folyosón, baleseti sebészet és a diagnózis: egy évvel azelőtt el volt törve a nyakcsigolyám. Elcsúszva, és rosszul forrt össze. Hogy mikor és hogyan történt, senki sem tudta, én sem. Fájdalom sem jelezte, csupán egy évvel később egy röntgen felvétele a traumát.
Egy hétéves kislány ugrált, tornázott, bukfencezett, élte a gyerekek mindennapjait törött nyakcsigolyával. Utólag belegondolva minden egyes nap pengeélen táncoltam a bénulás határán. Talán nem volt orvos a szekszárdi kórházban aki akkor ne vizsgált volna meg. Értetlenül álltak előttem. Emberi ésszel lehetetlen volt, hogy a saját lábamon járjak, álljak. Az emberi tény az volt, hogy bénultan kerekesszékben kellett volna ülnöm, az Isteni tény viszont a csoda, a bizonyosság, hogy számára nincs lehetetlen.
Később sokszor végiggondoltam, mit tett velem az Isten. Milyen gyengéden a tenyerébe vette a törékeny kislány még törékenyebb csontjait. Tizenévesen felfogva és megértve az életem legnagyobb csodájának az erejét, úgy erősített meg a hitemben, hogy azóta sem tudok mást vallani, mint az Isteni erő, szeretet jelenlétét a világban és az életemben. Tényleg hiszek? Igen, hiszek, mert nem tudok másban hinni. Abban a pillanatban tudtam, hogy ez az én utam: bizonyságot tenni Róla, szolgálni az Úrnak azzal az új lehetőséggel amit gyermekként Tőle kaptam. Sokszor elgondolkodom, mi lett volna, ha…. ha kerekesszékben ülnék elképzelve szebbnél szebb álmokat. Nem lennék most lelkész, talán a hitem sem lenne ilyen kapaszkodóm. Nem lenne családom, nem szoríthatnám karomba a gyermekeimet. Nem ölelhetnék, nem ismerném azokat, akik most fontosak nekem, és talán nem tudnám ilyen bizonyosan: az Isten kezében vagyok. Számomra azóta nincs kétség, nincs aggodalom és félelem ha az életemre gondolok. Kezébe tettem mindenem, Rábíztam magam, az életem, a jövőm, és nem tudok már aggodalmaskodni magamért, mert olyan erősen éltem át a jelenlétét, szeretetét, hogy tudom, célja, terve van velem. Tudom, hogy amíg használni tud, amíg van még elvégeznivalóm az életutam során, addig megtart, vezet, hordoz és kísér. Nincs más, ami fontosabb ennél, sem pénz, sem hírnév vagy siker. Nincs más, ami tökéletes nyugalmat és erőt adhat mint az a bizonyosság, hogy bármi történjen is velünk, mindig, minden nap, életünkben és halálunkban is az Úréi vagyunk.
Hogy mi lett volna? Nem tudhatom, de egyet biztosan tudok: hálát adni mindazért amim most van. Megköszönni a mai napot, a kegyelmet, a szeretetet, azt, hogy élek, hogy ölelhetek, szerethetek. Hálát adni a csodáért, amely hiszem, hogy sokszor észrevétlenül, de jelen van nemcsak a saját, hanem mindannyiunk életében. Ámen