"Ha kiárasztod lelkedet, élet támad, és megújítod a földnek színét" (Zsolt 104,30)

Egy üres papírlap az asztalon, egy színes ceruza az aprócska kézben és a legkisebb művészt is lenyűgözi az alkotás öröme.
A legtöbben felnőttként is képesek vagyunk rácsodálkozni az újra, ahogyan a régi változni kezd és lassan átalakul, megújult formát ölt. Sikerként éljük meg, ha a részből egész lesz, a semmiből pedig a kezünk munkája nyomán valami értékes, különleges jöhet létre. Van, aki a műhelyben vagy éppen a konyhában éli meg ezt az örömöt, és van, aki művész lesz és egyszerű mozdulatai nyomán lenyűgöző csoda jelenik meg a vásznon, kottaállványon vagy hímzőkereten. Mindenkiben ott van az alkotás öröme és vágya, de sokaknak az is elég, ha csupán gyönyörködnek benne és közben feltöltődnek örömmel, megerősödött lélekkel.
Mégis, bár legyen az ember bármilyen csodálatos és tehetséges, a legnagyobb művész kétségkívül az Úristen, aki a legapróbb részletekig tökéletesnek alkotott meg mindent: a kékre festett eget és a rajta úszó felhőket, a csillagokat, ahogyan az éjszaka sötét bársonyán ékkövekként ragyognak. A virágok és a természet ezer színének a pompája egyetlen festő palettáján sem férne el. Az élet, a születés, a növekedés mind utánozhatatlan, bármilyen tehetséges és képzett is legyen az ember. A legapróbb részlet is csak lenyűgözni tudja azt, aki elmerül a teremtett világ csodálatában.
Számomra mindig is élmény volt látni, ahogyan megújult valami a természetben: a tavaszi rügyfakadás, az első lehulló hó tisztasága, a lenyírt fű vagy éppen a frissen szántott hantok, ahogyan a régi, fakó, száraz helyén zsírosan fénylett a gazdag, megújított, átforgatott termőföld. Egy apró változás, amelyhez sokszor elég csupán a hosszú évek rárakódott porát lesöpörni, a száraz, halott ágakat lemetszeni. Lenyírni a fagyott fűszálakat, lesöpörni az avart, hogy láthatóvá váljon a földből feltörő élet. Időnként semmi mást nem kell, mint a felszínt letörölni, hogy az igazi érték, a lényeg amit sokáig elfedett, újra láthatóvá váljék.
Ahogyan kézbe vesszük a régi tárgyakat, a porlepte bútorokat vagy elhanyagolt kertet, termőföldet, úgy vesz kézbe bennünket is az Isten.
Néha fájdalmas a változás és a megújulás, de szükség van a megtisztulásra, hogy újra lélegzethez, friss levegőhöz jussunk. Olyan sokszor ragaszkodunk görcsösen a régihez, a megszokotthoz, hogy elképzelni sem tudjuk mit jelentene, ha a megújulás, elérne bennünket. Félünk tőle, mert tudjuk, hogy időnként úgy söpör végig rajtunk, mint egy pusztító erdőtűz, ami után látszólag csak üszkös fadarabok és izzó parázs marad. Félünk elveszíteni a megszokott életünket, a bűneinket, félelmeinket, hiszen olyan jól megvoltunk velük együtt, összesimultunk, eggyé lettünk, a részünkké váltak akkor is, ha terméketlen vadhajtások voltak csupán. Aztán időnként a Mester egy határozott mozdulattal kézbe vesz bennünket. Lemetszi a száraz, halott hajtásainkat. Engedi, hogy vihar, tűz pusztítson rajtunk, bennünk, hogy aztán új életre kelhessünk. Lecsiszolja a hosszú évek alatt ránk rakódott, ránk égett mázat, hogy láthatóvá váljon az igazi szépségünk, a valódi gazdagságunk. Engedi, hogy mindent elveszítsünk és üressé váljunk, hogy újra megtölthessük az életünket.
Minden vég valaminek a kezdetét jelenti. Az Isten lelke pedig úgy, mint a világ teremtésének hajnalán, ott van a mi új kezdeteinkben is. Az első lélegzetvételben, az első mosolyban, könnyben. Az első bűnvallásban, megtérésben, imádságban. Az első pillanattól az utolsóig jelen van, kísér az életünkben. Ahol pedig az Isten lelke, ott a szabadulás bűntől és haláltól. Ahol az Isten lelke, ott az új élet és a megújulás. Az üszkös hantokból, a halottnak tűnő ágakból, a terméketlen életből a lélek erejével a semmiből valami, a részekből teljes és egész, a régiből egészen új jöhet létre ma is, bennünk is, általunk is. Ámen