"...úgy hirdetjük azt, mint akik nem az embereknek akarnak tetszeni, hanem a szívünket vizsgáló Istennek." (1Thessz 2,4b)

"Tükröm, tükröm, mondd meg nékem…" Hófehérke meséjében a gonosz mostoha talán bele sem gondolt, mennyire veszélyes a kérése. Nem számolt azzal, hogy az igazság sokszor más mint amit hallani szeretnénk. Nem tudjuk, hogy érint majd bennünket, mennyi csalódást, haragot, elkeseredést hoz majd magával, ha egyszer fény derül az igazságra.
A mesebeli királynő helyében inkább azt kértem volna a tükörtől, hogy ne szóljon, ne mutasson semmit. Inkább hallgasson, úgysem tetszene a csúf igazság.. De mi az igazság? Valóban az amit a tükörben látunk? Jól látjuk magunkat azon a képen ami visszaragyog ránk? Ha a retusált és szerkesztett képek divatjára és tömegére gondolok, melyek áradnak felénk a közösségi oldalakon, úgy tűnik, csak keveseknek tetszik a valóság, az a kép, amit magukról látnak. Sokkal fontosabb az, amilyennek kifelé, mások felé látszanak. Igyekszünk egyre többet és jobbat megmutatni magunkból, de ezzel együtt mintha egyre kevésbé tetszene az a kép, ami nap mint nap a tükörből visszanéz ránk: nem elég szép, nem elég fiatal, nem elég sovány… egyre inkább próbálunk megfelelni az embereknek és a világnak, és már nem nézzük, látjuk magunkat a saját szemünkkel, hanem hagyjuk, hogy mások ideig-óráig tartó véleménye formáljon bennünket értékessé vagy értéktelenné az éppen aktuális divat elvárásai alapján.
Az önbizalmam vagy inkább önértékelésem úgy 14-15 évvel ezelőtt érte el a mélypontját. Sosem voltam magabiztos. Sosem éreztem azt, hogy amit én gondolok vagy mondok az van olyan hasznos, helyes vagy értékes mint másé. Inkább csendben maradtam, ha kérdeztek válaszoltam, de leginkább próbáltam szürkén, némán meghúzódni a tömeg közepében. 15 évvel ezelőtt 108 kg-val a mérlegen és rajtam, talán a mélypontot éltem meg lelkileg és testileg is. Nem éreztem jól magam a bőrömben, kerültem a tükröt, a feltűnést, a fényképezőgépeket. Szembesülni mások sajnálkozó tekintetével, vagy éppen szörnyülködésével, hallani egy üzletbe lépve, hogy ilyen nagy méretben nem tartanak ruhát, egyszerre volt megalázó és elszomorító. Ilyenkor érzi meg igazán az ember, hogy mennyire mások véleménye az, ami befolyásolja a hangulatunkat, hogy mennyire szükségünk van a megerősítésre, visszajelzésre ahhoz, hogy motiváljon és előbbre vigyen bennünket.
Aztán jött a hirtelen hátraarc és a kilók leolvadtak rólam. Ahogy csökkent a ruhaméretem, elkezdett erősödni az önbizalmam. Ahogy éreztem az erőt magamban a változáshoz, elkezdtem bízni abban, hogy én is értékes vagyok, lehet az én véleményem, gondolatom is olyan jó és fontos, mint másoké. Érek én is annyit, mint bárki más a látszatra csinosak és szépek világában, lehet bennem – kívül és belül – is annyi érték mint másokban.
Ahogy elkezdünk megszabadulni a kényszertől, hogy mások tetszésének, elvárásainak próbáljunk megfelelni, szabaddá válunk arra is, hogy megismerjük magunkat úgy, ahogyan az Isten lát bennünket, amilyenek az Ő szemében vagyunk: szerethetők minden külső és belső tökéletlenségünk ellenére, értékesek és fontosak annyira, hogy a legdrágábbat és a legfontosabbat is odaadja értünk, az egyetlen fiát. Kiválasztottak, akiket a gyengeségük és bizonytalanságuk ellenére megszólít, elhív és alkalmassá tesz a szolgálatra a világban. Megerősít bennünket hittel és olyan lélekkel, amely többé nem embereknek akar megfelelni, hanem a Mennyei Atyának.
Ő az egyetlen, aki tökéletesen ismer bennünket, jobban, mint mi saját magunkat. Látja azt is, amire a mi szemünk képtelen: látja a szépséget az idő múlása mögött, törékenységet a máz alatt, gyengédséget a megkeményedett vonásaink mögött.
Embereknek megfelelni teljesen sosem fogunk, mégis erre törekszünk, és miközben űzzük, kergetjük a csupán látszatra valóságosat, az Isten ismer bennünket: szépségünket és a takarni való gyarlóságainkat is. Ismer, és mégis mindenkinél jobban szeret bennünket. Ámen