"Legyen velünk Istenünknek, az Úrnak jóindulata! Kezeink munkáját tedd maradandóvá, kezeink munkáját tedd maradandóvá!" (Zsolt. 90,17)

A "Levendula" vendégszobánk dísze két, fehérrel hímzett, csipkés párnahuzat. Az egyiken B.Á, a másikon M.Zs monogrammal. Közel 70 évvel ezelőtt nagyszüleim kapták ajándékba őket az esküvőjükre. A kelengye része volt a két párnahuzat, melyet a keresztszülők hímeztettek az ifjú párnak. Még ma is gyönyörű, látszik, hogy óvták, féltették, talán sohasem használták, és 68 év távlatában is csupán néhány rozsdafolt jelzi rajta az idő múlását.
Szeretem a régi tárgyakat, még akkor is, ha nem halmoznám őket az otthonomba. Szeretem, mert a mai tucat és tömeggyártás termékei mellé téve érzi az ember, hogy különlegesek, mintha lelkük lenne. A legtöbb kézzel készült, szívvel, olyan gondossággal, ami előre tekintett; arra, hogy hosszú ideig legyen majd használatban.
Olyan sokszor ítélkezünk a fogyasztói társadalom felett, ahol nem megjavítjuk, hanem egyszerűen lecseréljük azt, ami elromlott. Nem törekszünk arra, hogy hosszú ideig kitartsanak, mert néhány év és máris újabbat, modernebbet, "okosabbat" vehetünk. Pénzben mérjük mindennek az értékét, és nem a ráfordított időben, a gondosságban, a szeretetben melynek nyomán valaki keze alatt született, hiszen úgyis egy a tucatból, ugyanolyan, mint a többi, szalagon, gépek olajozott és precíz munkája eredményeként készült tömegcikk. Talán ezért cseréljük le olyan könnyedén... nem egyedi és különleges, nem személyre szóló és nincs lelke. Egy ideig örömöt okoz, de amilyen könnyen jött, olyan könnyedén meg is válunk tőle. Nem érdemes javítani, áldozni érte időt, pénzt, energiát, nem él együtt velem és nem is tervezek 50- 70 vagy akár több évet vele.
A két hímzett monogram a párnahuzatokon nemcsak jelzés volt, hanem egyfajta pecsét is. Megpecsételte a kapcsolatot, jele volt a szálnak, ami a keresztszülőt és a gyermeket egymáshoz kötötte. Személyre szólóan, szeretettel készült a kelengye részeként, amely a fiatal pár új, közös életének alapját is jelentette. Annak a jele, hogy nem a pénz, hanem az egymásra figyelés, a szeretet volt az, ami különlegessé tette azt az egyet.
Amíg valamit alkotott, saját maga készített az ember, annak az igazi értéke a kezek munkájában, az érte átvirrasztott éjszakákban volt és abban, hogy miközben dolgozott, jó szívvel gondolt arra, aki majd használni fogja vagy ajándékba kapja. Mennyivel több ez, mint a pénz, amivel sokszor azt hisszük, pótolhatjuk a szeretetünk kézzel fogható jelét és vele együtt az időt, amit egymásra fordítunk!
Régen fontos volt még, hogy az Isten áldását kérjék a munkájukra, hogy amit alkotnak, építenek, hosszú évekre, évszázadokra érték maradjon. Ez is elveszett belőlünk: az Isten áldásával tenni, alkotni, végezni a munkánkat. Elgépiesedtünk az érzéseinkben pont úgy, mint egy gyártósor szalagja: sokszor lélektelenül élünk, rohanunk, szeretünk, dolgozunk és mégsem látjuk eredményét, értelmét. Nem érezzük, hogy az Isten áldása lenne rajta.
Talán csak meg kellene állnunk, újra látnunk kellene azt, ami a szemünk elől rejtve van: látnunk kellene egymást szeretettel, rágondolni, imádkozni azokért akik talán távol vannak és fontosak nekünk. Újra örömöt találni abban, amit nap mint nap végzünk tudva, hogy valakinek értéket tudunk adni vele, és kérnünk kellene az Istent, hogy amit teszünk, végzünk az Ő nevében és áldásával, maradandó legyen, értékké váljon ma is és a jövendőben is. Ámen