"Ő pedig felkelt, ráparancsolt a szélre, és azt mondta a tengernek: „Hallgass el, némulj meg!” És elállt a vihar, és nagy csendesség lett. Akkor ezt mondta nekik: „Miért féltek ennyire? Miért nincs hitetek?” (Mk 4,39-40)

Öt évvel ezelőtt, amikor június elején biztossá vált, hogy Balatonboglárra költözünk, valaki kedvesen megkérdezte, hogy akkor ez azt is jelenti, hogy végre meg fogok tanulni úszni?
Hát…. nem.
Sosem fogok úszni, nem leszek rajongója a víznek, nem én leszek, aki órákon át napozik a parton, hogy aztán a Balaton habjaiban frissítse fel magát. Szeretem a tó hangulatát, a "Balatoni életérzést", de tisztes távolságból. Lehetőleg biztos talajjal a lábam alatt, hátradőlve egy kényelmes székben, hűsítő italt kortyolva jó társaságban, mondjuk a Csavargőzös mellett, a Bárka kávézóban. Annál is inkább, mert Árpival, a tulajdonosával csak jót lehet beszélgetni. Nyitottsága, közvetlensége, bölcsessége olyan alázattal párosul, aminek sokan híján vagyunk. Mindig van egy új ötlete, amivel nemcsak a testünket, de a lelkünket is felüdíti. A tavalyi szezonnyitón Sörös Rita alkotóművész interaktív kiállításának lehettünk részesei. A kiskorunkban megtanult módszerrel alufóliából kis hajót hajtogattunk, cserébe egy cin vitorlást vihettünk haza. Szeretem az apró kis emlékeket, főleg ha csillognak is, így a hajócska egész éven át a szoba polcán kucorgott és jobb sorsra várt. Aztán egy év után végül megtaláltam a méltó helyét. A rózsalugasom előtti fal tetején egy gyönyörű, türkizkék üvegdarab díszeleg. Olyan ragyogó, mint a tiszta víz, melyen átsüt a napsugár. Tökéletesen tiszta, fényes, csillogó, mint az aranyhíd a nyári naplementében. Tökéletes páros: a csillogó vitorlás a ragyogó "üvegtengeren". A pillanatragasztó az ujjamon és a hajamon kívül végül a hajót is rögzítette. Telefont ragadtam és lefotóztam hogy megörökítsem a pillanat csillogó varázsát. Utólag elnézve a képet, végül nem a béke, a nyugalom jutott róla eszembe, hanem a tajtékzó hullámok, a fehér habok, amelyek elnyelni készülnek a védtelenül hánykolódó törékeny kis hajót. Az élek, a csiszolások, a töredezettség vihart vetített elém, amelyben magatehetetlenül hánykolódik a csöppnyi kis vitorlás. Szívesen átragasztottam volna máshova, a túloldalra, ahol békésebbnek tűnk az üveg felszíne, de a ragasztó kötött, nem engedett. Látszólag örök viharra ítéltem a hajócskát. Látszólag, hiszen mindez a látszat, a képzeletem csupán. A fenyegetés ott van, folyamatosan, de sosem tudja elnyelni a vitorlást.
Sokszor érezzük magunkat is egy csöppnyi lélekvesztőnek, ami hánykolódik a vízen. Folyamatosan ott a fenyegetettség, a veszély az életünkben. Annyi minden van, ami aggodalommal tölt el bennünket. Féltjük a magunk és szeretteink egészségét, féltjük az életünket, megélhetésünket, a jövőnket és van, igen van, amikor viharba kerülünk és elnyelni készülnek a hullámok, de elsodorni csak azt tudja, akinek nincs biztos pontja, aki nem tud lehorgonyozni és biztonságot, szilárd alapot találni az életében. A viharban Jézus számonkéri a tanítványokat: "Miért féltek ennyire? Miért nincs hitetek?" Hiszen velük van, ott van a hajón! Ha Krisztus velük, ugyan ki árthatna nekik?
Ha benne bízunk, ha Ő a biztos pont az életünkben, nincs mitől tartanunk. Megerősít, felemel, megtart bennünket a legnagyobb viharban is. Bár tudjuk, hogy a földi életünkben van, amikor mindent elveszítünk, életet, egészséget, mindent elvehetnek tőlünk itt a földön, de az örök élet, az üdvösség erőt és reményt adhat, hogy van értelme horgonyt vetni Krisztusban, van értelme Belé kapaszkodni és kitartani, mert van hatalma, hogy parancsoljon a szélnek, tengernek, hogy lecsendesítse a háborgást körülöttünk és bennünk.
Az idei szezonnyitó a "Csavargőzösön" rendhagyó volt, szűk körű csupán, de a felvételt örömmel néztem meg annál is inkább, hogy a személyes találkozás még várat magára. Újabb megnyitó is volt, Sörös Rita "Csend-élet" kiállítását látogathatjuk majd, reménység szerint hamarosan. Az alkotások a cin és az üveg kombinációja. A tükröződő víz és a partra vetett vitorlások. A tavalyi kis hajóval és az üvegkövemmel mintha a kiállítás egy darabja már itt lenne nálam a téglafalon. Míg nálam a vihart, a tajtékzó hullámot idézi, a parton a Csend(et)-élet(et). Fent a dombon, lent a parton... két véglet, ahogyan a vihar és a csend is, de ami összeköti, az az élet, a Krisztusban megtalált, Benne értelmet nyert, békességre jutott (örök) élet. Ámen