"Kérjetek és adatik nektek; keressetek és találtok; zörgessetek és megnyittatik nektek. Mert aki kér, kap; és aki keres, talál; és aki zörget, annak megnyittatik." (Mt 7,7-8)

"Vigyázz mit kívánsz, mert a végén valóra válik."
A mondásról eszembe jut a kőfaragó meséje, aki megelégelte a munkáját, a szegénységet, a fáradságot, verejtéket, inkább nagy és hatalmas akart lenni. Mindig többre és másra vágyott, egyre boldogabb és gazdagabb életre. Hatalmat, erőt akart és csodák csodájára teljesült is minden kívánsága. Ő lett a nap, gyötört és izzasztott minden élőt a földön. Hatalma, végtelen ereje volt, amíg egy felhő árnyékot nem vetett és el nem takarta hatalmas tündöklését. Akkor felhő akart lenni, hogy erősebb legyen a napnál is, de jött a szél és oszló páraként kergette szét a felleget. Akkor a kőfaragó szél lett, pusztított, örvényt kavart, dühödten tört és zúzott, de a sziklával nem bírt. Bármilyen erővel feszült neki, a szikla mozdulatlan maradt, hatalmasabb, erősebb volt a szélnél, a felhőnél, a napnál. Semmi sem ártott neki, így a kőfaragó sziklává változott, mindennél és mindenkinél nagyobb lett. Végre elégedett volt. Boldog, ha arra gondolt, hogy az egyszerű, senki kőfaragóhoz képest milyen magasságba jutott. Aztán egyszercsak fájdalmat érzett az oldalában. Hasított, belevágott. Ugyan ki lehet, aki képes a legerősebben is sebet ejteni, ki lehet képes megtörni a hatalmát annak, aki mindennél keményebb és szilárdabb? Ahogy lenézett, egy kőfaragót látott. Izzadtan, fáradtan ült a szikla tövében és elszánt ütésekkel egyre nagyobb sebet ütött a szikla oldalába...
...Elfújtam egy pitypangot. A szél hátán szárnyra keltek az apró kis ernyőcskék és messzire sodródtak. Eszembe jutott, ahogy kislányként mindig csukott szemmel álltam és kívántam valamit, hogy a magokkal messzire repüljenek és talán valóra váljanak. Nem kívántam sokat vagy különlegeset, egyszerű gyermeki örömöket csupán és ahogyan visszaemlékszem folyton csalódtam, mert a kívánságaim valahogy nem akartak valóra válni. Ha mégis, akkor nem úgy és nem abban az időben ahogy és amikor szerettem volna. Ma már visszagondolva annyira jelentéktelenek és lényegtelenek voltak! Ami akkor mindennél fontosabbnak tűnt, 40 év távlatából visszatekintve értéktelen aprósággá vált csupán. Ma már tudom, mit kívánnék igazán. Tudnám mi a fontos és lényeges kérés az életemben. Kérnék egészséget, biztos jövőt, igaz barátságot, szeretetet, gondtalan életet, a gyermekeim boldog mosolyát... mennyivel több ez, mint egy kislány vágya, mennyivel fontosabb, mint a gyermeki álmodozás!
Aztán végiggondolom és eszembe jut még sok minden más, ahogy mindannyiunknak, kinek kinek az igénye, lehetősége, vágya szerint: utazni, kertes házat venni, javíttatni, kicserélni, több pénzt keresni, munkahelyet váltani, költözni, társat találni, karriert építeni, családot alapítani…. Szállnak a gondolataink, mint az apró kis magok és máris odajutunk, hogy tulajdonképpen minden lehetne más és jobb. Mindig csak egy kevés hiányzik ahhoz, hogy boldogok legyünk, de az nagyon. Egy keveset kellene csak kívánni, mint a kőfaragónak és máris jobb lenne az életünk. Valóban jó lenne, ha minden kérésünk teljesülne? 40 év távlatából visszatekintve ugyanígy éreznénk? Tényleg szükségünk volt nagyobb házra, új állásra, több pénzre, hatalomra, megváltozott életre?
Az ember ritkán elégedett. Mindig másra, újra, többre vágyik, kér, imádkozik, hisz és bízik, aztán csalódik, mert hiába kér az Istentől, úgy tűnik, mégsem kap. Zörget és az ajtó zárva marad, keres, de látszólag semmit sem talál. Nem hallgat meg az Isten? Nem hallja a hangomat? Imádságomat?
Nem véletlenül biztat Jézus azzal, hogy merjünk kérni az Atyától. Merjük rábízni a vágyainkat és higgyük, hogy meghallgat bennünket, és megadja azt, amire szükségünk van. Talán ez a kulcsa mindennek: amire szükségünk van, ami nem mulandó vágy és pótlék csupán, ami nem öncélú, hanem igazán szükséges.
Ha kérünk, mindig a földiekre gondolunk. A láthatóra, kézzelfoghatóra, mulandóra, de az Isten ennél többet, értékesebbet akar adni. Erőt, vigasztalást, hitet, amely az Ő kezében tudja az életét. Nem a földi, múló dolgokra irányítja Jézus a figyelmünket, hanem arra, ami a hit által egészen új értelmet nyerhet. A küzdelmet, nehézséget nem kerülhetjük el és nem lesz tükörsima az út a lábunk előtt, de ha türelmet, kitartást és erőt kérünk, megadja az Úr. Ha imádkozunk zörgetve, keresve a hitet, amely mindenre elég, meghallgatja a kérésünket. Többet és jobbat ad reményeinknél. Azt adja, ami nem mulandó, hanem örök örömöt, boldogságot hoz a számunkra. Ha Isten velünk, senki nem lehet ellenünk, ha Ő a miénk, mindennél gazdagabbak vagyunk, és nem vágyunk többre, jobbra, csak arra, ami mindennél fontosabb: Nála legyünk, Benne és Vele éljünk most és a halálon túl is. Ámen