"Ne fizessetek senkinek rosszal a rosszért. A tisztességre legyen gondotok minden ember előtt. Ha lehetséges, amennyire tőletek telik, éljetek minden emberrel békességben." (Róm 12,17-18)

"Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy Kissüni meg egy Cicamica…". Esti mesélünk. Sokadszorra ugyanazt, ami nem könyvből, hanem anya fejéből pattant ki. A két jóbarát piknikezni indul, a jóízű ebéd után elszenderedik, és mire felébred, az elemózsia hűlt helyét találják csupán. Egy éhes őzike lopta el, de semmi sem ízlett neki... az őzikék ezt sem szeretik, meg azt sem. Hiába hozzák neki az ínyencfalatokat, az őzikének sem a tejhez, sem a csupaszcsigához, sem a kövér egérkéhez nem fűlik a foga. Végül Kissüni és Cicamica feladja a próbálkozást és a réten egy csokor virágot szed, hogy jókedvre derítse őzikét. Szednek bele levendulát, zsályát, margarétát, mentát, pipacsot. A végén pedig kiderül, hogy az őzikék a világon a legjobban a virágokat szeretik.
A mese egyszerű. Még félálomban is könnyen mesélhető. Egy helyen lehet hibázni, a virágoknál, mert a gyerekmemória még igen jól működik és észreveszi a legkisebb változást. Anya mesél, de álmosabb, mint a két lány együtt. Észre sem veszi, de a csokorba aznap este legalább háromszor szednek zsályát. Attól az estétől fogva a zsálya fogalommá vált a lányok között, és nem hagyják büntetlenül, hogy egyszer zsályás hibát vétettem. Ha virágról vagy csokorról van szó, az csakis zsálya lehet. A gyógynövény szintén, a fűszervajba zsályát mindenképpen tegyünk. Ha valaminek jó illata van az udvaron, szintén gyanús, hogy az megint zsálya lesz. Pedig van minden egyéb... időnként elkap a hév és sorba szagoltatom velük a fűszernövényeket. Levendulát, rozmaringot, mentát, kakukkfüvet és persze a zsályát is. Tobzódunk az illatkavalkádban. Átissza a bőrünk, a ruhánk, elég hozzáérni, rálépni a terülő ágacskákra és máris aromás illat burkol be bennünket. Sokszor elképzeltem egy kikövezett ösvényt, ahol itt-ott fűszereket ültetek. Minden lépésnél érezném az erejüket, a fűszerességüket. Még a talpam alatt is jó illat teremne!
Minél erősebben gyötrik és tapossák őket, annál jobban és erősebben illatoznak. Sosem adják fel, sosem rosszal fizetnek a rosszért, hanem meghálálják még a gyötrelmes kínzást is.
Milyen jó lenne, ha ilyen szívünk lehetne! Mindegy mennyit bántják, tiporják... mindegy mennyi fájdalmat, kínt, megaláztatást, szenvedést kell kiállnia, akkor is illatozik és sokszorosan hálálja meg jóval a rosszat is.
Erre adott példát nekünk Krisztus is. Ütötték, kínozták, halálra adták és Ő imádkozik értük is. Semmi rosszat nem tett, mindig az igazra, jóra, szeretetre törekedett, mégsem akarták megérteni az Ő útját. Gyötörték, tiporták és Ő mégis a legnagyobb jó illatával töltött be mindent. Megbocsátott minden ütést, a tagadást, árulást, hitszegést. Megbocsát nekünk is minden kisiklást és rossz útra tévedést. Számára ez volt a természetes, ez fakadt belülről, a szívéből. Fakad-e ugyanez a mi szívünkből? Tudunk-e illatozni, tudunk erőt, zamatot árasztani akkor is, ha ott tipornak ahol a legjobban fáj és a leggyengébbek vagyunk?
"Ne fizessetek senkinek rosszal a rosszért." – mondja az apostol, pedig a vágy annyiszor ott van bennünk: visszaadni, megtorolni, elfordulni, kibeszélni…. hanem inkább a békességre törekedjünk; arra, hogy illatozzunk akkor is, ott is, ahol fájdalom, és nehézség terem. Ámen